Uzzur már kora reggel fel akart idegesíteni. Alig indult meg velünk a szekér, máris onnan folytatta, ahonnan tegnap abbahagyta.

 

Azt mondta, hogy nem kell kiszabadítanunk a hercegnőt, elég lenne, ha csak megtalálnánk és szólnánk a királyi őrségnek.

 

Hiába mondtam neki, hogy mi nem vagyunk képzett erdőjárók és egy jó őr már messziről kiszúrna minket, ő hajthatatlan volt.

 

Az iskolába beérve még jobban rákezdett, pláne, hogy egyre több osztálytársunk is csatlakozott hozzá.

 

A tanárok végre úrrá tudtak lenni a helyzeten és már rendes órákat is tartottak. Főleg a Hajózás tanár vette zokon, hogy az órája alatt próbáltak egyesek szervezkedni.

 

Ennek egy jó nagy feleltetés lett a vége, amiből valami megmagyarázhatatlan módon én kimaradtam, de szegény Uzzur kapott belőle rendesen.

 

Ettől kissé lecsendesült, bár a kalandvágya nem lankadt, de legalább az órák alatt békénhagyott.

 

Délután viszont már nem volt menekvésem. Mivel a szobánk kezdett szűkös lenni a sok kalandortól, kimentünk a klubházhoz.

 

Az sem zavarta a lelkes társaságot, hogy kint ömlött az eső. Sajnos engem is elráncigáltak, bár semmi kedvem sem volt.

 

Bent, a tűz mellett azért már kicsivel jobban éreztem magam és a társaság hangulata is jól alakult. Az előző heti fantáziadús pletykáktól végre eljutottak a tényekig.

 

A legfontosabb tény viszont még mindig az volt, hogy senki sem tudja, hol tartják fogva a hercegnőt. Sajnos a hétvégi nyomozással sem jutottunk előbbre.

 

Pedig nem lehet ránk fogni, hogy nem próbálkoztunk. Szerintem az egész országban mi lettünk a legjobban informálva az eseményekről, de sajnos ez még mindig kevés.

 

Végül abban maradtunk, hogy még nyomozni kell. Ezután végre visszamentünk a szobánkba, én pedig kényelmesen lepihenhettem.

Megosztás a facebookon