Végre kisütött a nap. Reggel kimentünk a barlangból, hogy szétnézzünk a kis völgyünkben.

 

Mint ahogy számítottunk rá, a vihar mindent tönkretett. A gyümölcsfákon még levél is alig maradt, a kunyhóink pedig összedőltek.

 

A patak meg volt áradva, a víze pedig zavaros volt. A hátrahagyott dolgainkat elsodorta a víz, ami pedig megmenekült a víztől, az is már teljesen használhatatlan volt.

 

Mivel a bútoraink egy részét elégettük a barlangban, nekifogtunk újakat csinálni. A fa még nedves és csúszós volt, így lassan ment a munka.

 

Első lépésben a kis oltárunkat hoztuk helyre. A kövek egy része a helyén maradt, de a kis szobrocska eltűnt, Phetana faragott helyette egy újat.

 

Közben folytattam az Uzzur által lerajzolt rúnák megfejtését. Túl sok időm nem volt rá, viszont hajtott a kíváncsiság.

 

Kiderült, hogy a sírkamrát egy ősi átok védelmezi és kínok kínjával hal meg az, aki gonosz gondolatokkal lép be.

 

Ezen kicsit megszeppentem. Vajon a sír átka ránk is hat? Hiszen nekünk nem volt semmiféle hátsó szándékunk vele.

 

Igaz, hogy hivatlanul álítottunk be oda, de mentségünkre szól, hogy fogalmunk sem volt arról, hogy merre járunk.

 

Na, remek, pont ez hiányzott még nekünk, hogy egy átok is a nyakunkba szakadjon. Seyezara az egyetlen, aki nem aggódik.

 

Szerinte ez az egész átok dolog csak mese, azért, hogy megijessze az esetleges sírrablókat. Lehet, hogy igaza van, de azért nem árt óvatosnak lenni.

 

A kis táborunk estére már úgy-ahogy ismét lakhatóvá vált, bár ezt az éjszakát még a barlangban töltjük, mivel minden vízes odalent.

Megosztás a facebookon