Bár egész éjszaka a viharral párhuzamosan mentünk, még mindig nem sikerült a végéhez érnünk. Mintha egy hatalmas viharos fal lenne.

 

A legnagyobb baj az, hogy ez a fal megállíthatatlanul száguldott felénk, percről percre egyre közelebb érve hozzánk.

 

Reggelre már éreztük az eső illatát a levegőben, a fekete fellegek pedig szinte karnyújtásnyira voltak tőlünk.

 

Nem tudom, mi lesz velünk, de ez így nagyon nem jó. Nem sok reményünk van arra, hogy időben elérjük a szélét a felhőknek.

 

Nem volt más választásunk, mint visszafordulni és reménykedni, hogy valamilyen csoda folytán elérjük a szigetünket.

 

A vihar a nyomunkban tombol, mi pedig versenyt futunk vele. Nem a legjobb módja a vakációzásnak...

 

Már órák óta száguldunk a tengeren, de a szigetnek nyoma sincs. Őszintén szólva nem sok esélyét látom arra, hogy újból megtaláljuk.

 

Nem baj, ha nem találjuk meg, most már bármilyen szárazföld jó lenne. A tutajunk úgy táncol a hullámokon, mintha egy kis gyufásskatyuja lenne.

 

A vihar közben már szinte elért minket. Kénytelenek voltunk a takarókat is kifeszíteni, hogy tovább növeljük a sebességet.

 

Remélem ki fogja bírni a tutajunk ezt az őrült száguldást. Még szerencse, hogy hármas csomókat használtunk.

 

Az eddig tengeribeteg társaság moráljának nem tett jót ez a száguldás. Hiába van egy heti ételünk, egyikünknek sincs étvágya.

 

Úgy érzem, hogyha hamarosan nem találunk egy szigetet, akkor nem bajban leszünk....

Megosztás a facebookon