Az éjszakán megint rosszul aludtunk. Ha ez így folytatódik, nem a tenger fog megölni minket.

 

Akármennyire fáradtak voltunk, a hangos dörgések és a villámlások esélyt sem adtak arra, hogy rendesen kipihenjük magunkat.

 

A vihar lassan kezdet elérni minket. A szél egyre hevesebben fújt, kénytelenek voltunk lefeküdni, nehogy lesodorjon a tutajról.

 

Az eső előbb szitált, utána pedig teljes erővel lecsapott ránk. Mintha a vödörből öntenék a vízet. Még sohasem tapasztaltam ilyesmit.

 

Az ég teljesen elsötétült, a felhők szinte ólomköpenyként borultak ránk. Itt az ideje buzgón imádkozni az istenekhez.

 

A tutaj piheként emelkedett a magasba egy-egy hullám hátán, hogy azután elképesztő sebességgel zuhanjon újra alá.

 

A tenger vadul tajtékzott körülöttünk, mintha szinte várná, hogy mikor temethet el minket a hullámsírba.

 

Egy hajóról is félelmetes látvány a viharos víz, de a tutajról szinte megfagyott a vér az ereinkben. Karnyújtásnyira tőlünk csapkodtak a hullámok.

 

Az egyik pillanatban az ég teljesen sötét lett és hírtelen emelkedni kezdtünk. Amikor felnéztünk, két hatalmas szárny körvonalait láttuk...

Megosztás a facebookon