Ma is sokáig aludtam, hiába, ez a kirándulás nagyon lemerített.

 

A szobám már lassan kezd hasonlítani egy olyan helyhez, ahol emberek laknak. Még szerencse, hogy nem ide akarnak jönni a többiek.

 

Reggeli közben a húgom folyton azzal nyúzott, hogy meséljek megint a tengeri kirándulásomról, de csak a már betanult szöveget mondtam neki.

 

Még csak az kellene, hogy megneszeljen valamit abból, ami velünk történt és többé soha sem fognak a szüleim elengedni sehová.

 

Anyukám szívrohamot is kapna, ha megtudná, hogy hajótörést szenvedtünk, hetekig éltünk egy lakatlan szigeten és a tengeren hánykolódtunk utána.

 

Ha ehhez hozzáadnánk a sárkányháton való repülést is, akkor szerintem már apám is teljesen kiakadna.

 

Viszont amíg csak Seyezara, Phetana és Uzzur tud erről az egészről, addig nem kell aggódni. Remélem ők sem lesznek beszédesebbek.

 

Bár a sárkányon megbeszéltük, hogy soha sem beszélünk a szüleinknek erről a dologról, egy kicsit aggódom.

 

A piknik jól telt, sokmindenről beszélgettünk, de észrevettem, hogy mindenki kínosan kerüli a kirándulás témáját.

 

Miután hazakísértük a lányokat, megkérdeztem Uzzurt, hogy mi a helyzet, de megnyugtatott, hogy senki sem kotyogta ki a titkainkat.

 

Az egyetlen gond az, hogy a lányok nincsenek hozzászokva ahhoz, hogy titkolózzanak a szüleik előtt. Nem fognak árulkodni, csak kellemetlenül érzik magukat emiatt.

Megosztás a facebookon