Sajnálom, hogy a tegnapi piknikünk nem úgy zajlott, mint ahogy szerettem volna, de ez most kivételesen nem az én hibám.

 

Pedig már annyira hozzászoktam ahhoz, hogy mindig mindent én tolok el, hogy ez számomra most igazi felüdülés volt.

 

Én el nem tudom képzelni, hogy milyen az, amikor valaki mindent elmond a szüleinek. Valószínűleg ezek olyan emberek, akik nem csinálnak olyasmiket, amiket én.

 

Gondolom ők nem mentek be sosem régi épületek pincéjébe, hogy ott elfeledett démonokat idézzenek meg.

 

Vagy biztosan nem kerestek ősi, romos varázsló városokat és biztosan nem vittek el onnan semmit, ha esetleg belebotlottak.

 

Viszont ezek az emberek sohasem kaptak volna elismerést a Múzeumtól, vagy a tanáraiktól, úgyhogy nem is bánom, hogy ezekbe belementem. Kivéve a démont, az csúnya ügy volt.

 

Ekkor eszembe jutott anyukám régi családi ékszere, amiből kardot akartam venni magam. Igen, az sem volt túl szép.

 

Hát a szánkó, amit összetörtem? Még titkolni is próbáltam apám előtt. Na, jó, az is zűrös dolog volt. De ezeket leszámítva, azért sok jót is tettem.

 

Most így hírtelen nem jut eszembe, hogy miket, de minden bizonnyal, ha visszaolvassátok a naplómat, akkor találtok. Sokat!

 

Végülis a sárkánytojás megtartása és kikeltetése mentette meg az életünket. Ha ez a sárkány nem lett volna, ki tudja mi történt volna?

 

Valószínűleg már rég a tenger méllyén lennénk és senki sem tudna rólunk, mivel teljesen eltértünk a terveinktől.

 

Na, sebaj. Holnap kimegyek az erdőbe sétálni egy kicsit, kiszellőztetni a fejemet. Hátha közben találkozom a sárkánnyal is.

Megosztás a facebookon