Ennyire még talán sosem esett nehezemre megválni az ágyamtól, mint ma reggel.

 

Miután egy héten át egy sátorban próbáltam magamnak valamiféle relatív kényelmes fekhelyet elkészíteni, az ágyam kész megváltás volt.

 

Anyukámat viszont nem olyan fából faragták, hogy könnyen hagyja magát. Addig-addig nógatott, taszigált, míg végre felkeltem.

 

Az öltözés sem ment jobban, de a reggeliről azért nem akartam lemaradni, mert vasárnap, ha nem eszel időben, akkor ebédig koroghat a gyomrod.

 

A templom felé vezető úton szerintem én alvajártam, mert mire magamhoz tértem, már bent ültem egy padon a szüleim mellett.

 

Fogalmam sincs hogy kerültem ide, de reménykedtem, hogy nem mondtam semmi kompromittálót útközben.

 

Bár ha mondtam volna ilyesmit, akkor a húgom biztosan azzal piszkálna most, szóval nincs miért izgulnom.

 

A probléma már csak Godafreh pap monoton hangja volt. Az istentisztelet második felében már csipkedtem, kapartam magamat, csak hogy el ne bóbiskoljak.

 

A vége fele azonban már nem bírtam ki és elszunyókáltam. Sajnos apukám észrevette és felébresztett gyorsan, de sajnos elég hangosat horkantam.

 

Ezt természetesen a pap figyelmét sem kerülte el, szóval ma délután is takarítani fogok.

 

Amikor mindenki kiment, észrevettem, hogy a lányok és Uzzur is bentmaradtak. Azt mondták, hogy ők is segíteni akarnak.

 

Így már vidáman telt a takarítás, de azért igyekeztünk nem nagyon hangoskodni, mert Godafreh igencsak érzékeny az ilyesmire.

 

Délután megint összegyűltünk Uzzur szobájában, egy kicsit beszélgetni. Mindenkinek tetszett a túra, de azért az otthoni kényelem is jól esett nekik.

 

A nagy beszélgetésbe annyira belefeledkeztünk, hogy észre sem vettük, hogy beesteledett. Gyorsan összeszedelőzködtünk és mindenki sietett haza.

Megosztás a facebookon