A reggeli nap fényénél vettük csak észre, hogy ez a vihar mennyire megtépázta a mi kis hajócskánkat.

 

A fővitorla, bár idejében felcsavartuk, valahogy mégis teljesen kettészakadt, a hátsó vitorla pedig szőrén-szálán eltűnt.

 

Csak az orrvitorla csafatjai vitték most előre a hajót, viszont a vihar már a tattját mardosta.

 

Egy-egy hullám már át is söpört a fedélzeten, ezért igyekeztünk minél kevesebbet kint tartózkodni. Sajnos az irányításhoz azonban minimum két ember kellett.

 

Seyezara is felajánlotta, hogy segít nekünk, mégpedig abban, hogy találjon egy talpalatnyi szárazföldet, ahova kimenekülhetnénk.

 

A felhő közben megváltozott: most még égővörös lett, laposabb, de még fenyegetőbb. A belsejét élénk villámok világították meg.

 

Úgy nézett ki, mint egy kitátott szájú tengeri szörny, aki alig várja, hogy az újdonsült ebédjét elfogyassza.

 

Mi pedig minden erőnkkel azon voltunk, hogy valamiképp a torkára akadjunk ennek a viharlénynek.

 

A száját már szerencsésen elkerültük, viszont még mindig messze vagyunk attól, hogy biztonságban érezzük magunkat.

 

Az ilyen viharok bármikor irányt változtathatnak és a széleik is nagyon veszélyesek lehetnek, a felcsapó hullámok miatt.

 

A mi kis hajónkat nem ilyen időjárásra tervezték, hanem inkább a déli szelekre, amelyek sokkal jobbindulatúak, mint az északiak.

 

Ezt a saját bőrünkön tapasztaltuk meg, amikor egy hangos reccsenéssel megadta magát a hajó főárbóca.

 

A gerenda pont a tatra esett, szétroncsolva a hajó hátsó részét és az egész kormányművet, így teljesen irányítás nélkül maradtunk.

 

Az egyetlen reményünk a mentőcsónak maradt, viszont ekkora hullámok között nem tudom mennyit bírna ki!

 

Ekkor szerencsére Seyezara észrevett egy szigetett, tőlünk úgy 4-5 kilométerre. A kis ladikban volt két evező, ezekkel igyekeztünk partra vergődni.

Megosztás a facebookon