Ma folytatom a hajóút tervezgetését. Pár régebbi könyvben találtam néhány hasznosnak tűnő térképet is.

 

Közben megjött a nyári viharok első üdvöskéje is. Hangos dörgéssel üdvözölte a falunkat és utána nem sokkal az eső is elért minket.

 

Szeretem a vihart. Valahogy olyan megnyugtató tud lenni ez az égi tombolás, legalábbis ha bentről nézem és hallgatom.

 

Remélem az úton nem fog elkapni egy ilyen égi háború, mert a tengeren már egyáltalán nem olyan jó dolog.

 

Számtalan rémmesét olvastam már matrózoktól, arról, hogy mikre képes egy ilyen vihar a gyanútlan hajókkal.

 

Közben írtam egy verset is a viharról, remélem tetszeni fog nektek.

 

 

Vihar

 

Minden csendes a mezőn,

A madár se rebben

Mint' valami készülne,

Ebben a nagy csendben.

 

A sötét felleggek,

Lassan gyülekeznek

Mit sem sejtő mező fölé

Ahogyan éltemben.

 

Elered az eső,

A víz mindent ellep

Tisztára mosva,

Emlékét, mi elment.

 

Villám csattan,

Szikra lobban,

Nincs már semmi

Nyugalomban.

 

Hangos dörgés

Tépi szét

A mező felett

A tűz már ég.

 

Azon gondolkozom,

Míg a függöny lebben,

Hogy vajon kint vagy bent

Esik erősebben?

 

De mint minden az életben,

Vihar, felleg nem örök,

Jön még jólét a mezőre,

A magányból kitörök.

 

Lesz még napfény, csendes, meleg

Nem háborít sötét felleg.

 

Igaz, én most nem vagyok szomorú, de ez az idő valahogy olyan melankólissá tesz.

Megosztás a facebookon