Az őttal kapcsolatban azonban van egy másik akadály is. A szüleim még nem tudnak róla.

 

Valahogy el kell magyaráznom nekik, hogy mire készülünk, de attól félek, hogy nem fognak elengedni.

 

Egész reggel azon gondolkodtam, hogy vajon milyen módon adjam be nekik ezt az egész hajózásos kalandot.

 

Valami olyan szöveget kellene előadnom, amiből az következne, hogy ebből rengeteget tudok majd tanulni.

 

Igen, ez jó lesz, hiszen mindig is azt szeretnék, hogy minél jobb tanuló legyek. Hát itt van a remek alkalom.

 

Most már csak a megfelelő időpont kellene. Ebédidőben nem szeretik, ha sokat beszélünk, esetleg majd utána.

 

Amikor már jól teleették magukat, akkor már sokkal fokékonyabban lesznek az efféle ötletekre.

 

Szerintem először anyukámnak mondom el, mivel ő képes apumat is meggyőzni, ,ha igazán hisz abban, hogy ez jó dolog.

 

Így is tettem. Ebéd után kimentem az udvarra, ahol anyukám tett-vett és szépen, óvatosan előadtam neki a történetet.

 

Nagyon dobogott a szívem, de szerencsére, ez a hangomon nem hallatszott. Igyekeztem minél tárgyilagosabban elmondani az egészet.

 

Nem akartam, hogy lássa, mennyire lázba hoz az egész, mert akkor biztosan nem hitte volna el a “tanulmányi út” dumát.

 

Az a pár perc, amíg átgondolta mindazt, amit mondtam, úgy tűnt számomra, mintha hosszú évek várakozása volna.

 

De végül rábólintott, azzal a kikötéssel hogy “apád is bele kell eggyezzen.” Ez általában azt jelenti, hogy minden oké, csak szóljak apunak is.

 

Boldogan átöleltem őt, majd szaladtam a műhelybe elújságolni a dolgot. Ott már eleve azzal kezdtem, hogy “anyu azt mondta, hogy mehetek”.

 

A taktikám fényesen bevállt. Nem hiába tanultam diplomáciát is az iskolában!

Megosztás a facebookon