Júj, már csak két nap! Nagyon izgulok!

 

Vajon milyen lesz? Sokszor álmodoztam róla, hogy milyen lesz, de kíváncsi vagyok, hogy majd élőben is hasonló érzés lesz-e.

 

Remélem nem lesz semmi baj. Aggódom azért, hogy ne legyenek gondok, mert akkor az én nyakamba szakad az egész felelőség.

 

Ezért kell mindenben tökéletesen felkészülnöm. Elővettem az összes régebbi hajózással kapcsolatos könyvemet és tüzetesen átnéztem őket.

 

Mindent meg kell tanulnom, ami kellhet az úton, nem bízhatom a véletlenre a dolgot. Mégiscsak kapitány leszek!

 

Még párszor elismételtem ezt magamban. Tényleg, még csak most fogom fel, hogy valóban kapitány leszek!

 

Nem csak a fürdőkádban fogom a kis fa hajókat irányítani, hanem egy igazi hajót, amin emberek is lesznek.

 

Kicsit be is pánikoltam emiatt, de igyekeztem urrá lenni a helyzeten. A legénységem nem láthatja, ha félek.

 

Délutánra a húgom is megtudta, hogy milyen kalandra indulunk. Természetesen ő is részese akart lenni, viszont én hallani sem akarok erről.

 

Szerencsére a szüleim sem támogatják, hogy velünk jöjjön, hiszen ő még kicsi az ilyesmihez. Ennek szívből örülök.

 

Ő persze nem hagyta ennyiben, mindenáron akadéskodott, hogy igenis jönni akar, végül apámnak kellett rászólnia.

 

Csak most jutott eszembe: nem elég, hogy kapitány leszek, de pár hétre még a húgom balgaságait sem kell elviselnem.

 

Ez pont olyan, mint amikor találsz egy aranyat, de amikor lehajolsz utána, véletlenűl egy másikba rugsz bele. Kettőt egy csapásra!

Megosztás a facebookon