Lassan kezdek belenyugodni ebbe az állandó titkolózásba. Ha nem akarnak beavatni, hát nem, ez van és kész.

 

Az ezen való rágódás helyett igyekeztem inkább más dolgokra koncentrálni, mint például a jövő heti táborozás.

 

Igen, jövő héten kimegyünk a déli erdőségbe, egy kicsit felfedezni. Két sátrat fogunk vinni, egyet a lányoknak, egyet magunknak.

 

Ma megbeszéljük, hogy ki mit fog hozni a kis expedíciónkra. Fontos, hogy legyen elég élelmünk és hogy lehetőleg minden eshetőségre készüljünk fel.

 

Ezért kell majd valami esőálló ruha is, valamint néhány melegebb takaró is, ha rossz idő lesz. Mivel nem tudjuk, hogy vannak-e patakok arra, ezért több üveg is kell a víznek.

 

Szóval láthatjátok, hogy sok mindent meg kell még tervezni ezzel az úttal kapcsolatban. Ezzel a gondolattal neki is indultam Uzzur felé.

 

Amikor már a kapuban voltam, hallottam, ahogy a húgom épp anyukámmal beszélget. Csak annyit kaptam el belőle hogy “jó, akkor nem mondom el a bátyámnak”.

 

Na, ez már sok! Szóval lassan már mindenki tud a titokról, csak pont én nem? Mi olyan van ebben a dologban, amiről nekem nem szabad tudnom.

 

Az egy dolog, hogy a barátaim nem árulnak el nekem semmit erről, de hogy még s kishúgom is többet tud nálam?

 

El is ment a kedvem az egész expedíciótól, csinálják meg maguk, ha ennyit számítok nekik. Inkább kirohantam és elmentem egyedül a hegyek közé.

 

Elegem van most már belőlük, de mégis mit tegyek? Nem akarok egyedül lenni a nyári vakációban. Azt hiszem inkább lenyelem a keserű pirulát és visszamegyek.

 

Kora délután volt, mire Uzzur házához értem, de a társaság még ott volt. Már nagyban pakolásztak és rendezgették, hogy ki mit fog vinni az útra.

 

Beszálltam hát én is az ötleteimmel, mintha mi se történt volna. Így legalább könnyebben telt el a nap.

 

Holnapra még maradt néhány dolog, amit el kell rendeznünk, de nagyjából készen vagyunk az indulásra.

 

Már nagyon várom az utat, akkor is, ha ezek titkolóznak előttem.

Megosztás a facebookon