Ma már olyan fáradt voltam, hogy akármennyire is zavartak a hét eseményei, mégis olyan mélyen aludtam, hogy délelőtt ébredtem csak fel.

 

Semmi gond, így legalább az expedíciónk idejére rendesen ki fogom pihenni magam. Ez fontos dolog, hiszen a sátorban nem lehet jól aludni.

 

Hiába a friss levegő és a kényelmes takarók, akkor sem olyan, mint amikor az ember a saját ágyában alszik.

 

Nem tudom elképzelni, hogy az őseink hogyan voltak képesek normálisan aludni a földön, vagy a szalmaágyakon.

 

Már majdnem meg is feledkeztem az egész titkolózás históriáról, amikor eljött a családi ebéd ideje.

 

Itt természetesen a húgom nem bírta ki, hogy ne kössön belém és hogy ne éreztesse, hogy ő tud a rejtélyről és én nem.

 

Ebből természetesen egy jó nagy veszekedés alakult ki, ami azzal ért végett, hogy elviharoztam otthonról.

 

Már nem volt kedvem megint az erdőbe menni, így inkább a folyó mentén sétáltam végig. A baj csak az volt, hogy ilyenkor hétvégén itt mindig tele a hely halászokkal.

 

Ezért elkanyarodtam a parttól és végül megint az erdőben kötöttem ki. Hiába, úgy látszik nekem ez a végzetem.

 

Most azonban nem érdekelt a meleg, felmentem a hegytetőre, mert már nagyon hiányzott a tenger látványa. Az mindig megnyugtat.

 

Kicsit nehéz volt az út felfele, mert rekkenő hőség volt, de azért a látványért megérte. Ott fent fújt a szél, így kicsit helyrejöttem.

 

A távolban most is ott hullámzott a tenger. Bár ő rengeteg titkos rejt, mindig elárulja őket azoknak, akik tudják hogyan kérdezzenek.

 

Jó lenne most ott kint lenni, egy hajón és új tájak felé utazni. Ott nem érdekelne az, hogy mások titkolóznak előttem.

 

Ha én lennék a kapitány, bezárhatnám őket a hajó fenekébe, amíg meg nem gondolják magukat. Igen, bizonyosan így tennék.

 

Erre már jobb kedvem lett és ezekkel a gondolatokkal a fejemben visszaindultam a falu irányába. Otthon még bocsánatot kell kérnem a szüleimtől.

Megosztás a facebookon