Hiába mondtam a többieknek, hogy már jól vagyok és nem szomorkodom az elveszett sárkányom miatt, mégsem hittek nekem.

 

Pedig tényleg igyekeztem mindent megtenni azért, hogy ne hiányozzon a kicsi, de úgy látszik mégsem jártam sikerrel.

 

Az órák alatt is állítólag nagyon szótlan voltam és már az osztálytársaim is kezdtek furcsán nézni rám.

 

Az egyik szünetben meg is kérdezték, hogy beteg vagyok-e, vagy mi bajom van, mert olyan más vagyok, mint általában.

 

Nem akartam elárulni nekik a sárkányos kalandomat, mert féltem, hogy valaki még képes beárulni engem az igazgatónál és akkor nekem annyi.

 

Viszont, mivel mégsem hagyták abba a nyaggatásomat, megbeszéltük, hogy délután a klubházunkban tartunk egy rövid találkozót.

 

Ezután már mintha jobban éreztem volna magam. Olyan volt, mintha hirtelen megszabadultam volna valami nagyobb tehertől.

 

Már nagyon vártam a délutáni találkozót, hiszen rengeteg mesélnivalóm volt, amit eddig szinte teljesen magamba folytottam.

 

A klubházban nagy meglepetés ért. Legalább kétszer annyian voltak bent, mint ahány emberre számítottam. Úgy látszik gyorsan elterjedt a hír.

 

Miután lélegzetvisszafolytva végighallgattak, egy csomó kérdéssel bombáztak. Már jócskán éjszaka volt, mire végeztünk és elindultunk vissza az iskolába.

 

Megegyeztünk abban, hogy holnap megmutatom a hajóroncs helyét és átkutatjuk, hátha találunk még valami érdekeset benne.

Megosztás a facebookon