Mivel tegnap egészen korán lefeküdtem aludni, reggelre sikerült rendesen kialudnom magam. Végre!
Már nagyon hiányzott egy rendes pihenő, hiszen már vagy két hónapja nem sikerült normálisan kipihennem magam.
Reggelre már friss és üde voltam, készen arra, hogy végigszenvedjem Godafreh papunk unalmas mondókáját.
Most kivételesen a családdal együtt mentem a templomba, mivel a reggelinél anyukám megemlítette, hogy mindig előreszaladok.
Mikor félúton voltunk, már rájöttem, hogy miért szoktam mindig így tenni: eszméletlen lassan tudnak bandukolni!
De a tegnapi veszekedés után jó gyerek kell legyek, legalább ma, holnap úgyis újból a városban leszek péntekig.
Addigra szerintem már rég elfelejtik az egész dolgot.
Végül mégiscsak időben érkeztünk a templomba. Itt egy nagy meglepetés várt rám. Az úrna, amit a héten a múzeumnak adományoztunk, most ott állt az oltáron.
Kiderült, hogy a hadvezér Isenberg ősi király jóbarátja volt, és mivel nemrég a tavasszal kiderült, hogy a templom alagsorában van az uralkodó sírja, úgy határoztak, hogy ide fogják tenni a hadvezér maradványait is.
A végén annyi mindent fedezünk fel, hogy a templomunkból lassan történelmi múzeum lesz. Hiába, ez az egyik legrégebbi épület a környéken.
Már régebben is gyanakodtam, hogy valami különleges van itt, de csak idén sikerült a titkainak egy részét megfejteni.
Ezeken gondolkoztam az istentisztelet során, így anyukám háromszor is oldalba bökött, mire rájöttem, hogy a pap engem szólít.
Azt akarta, hogy menjek ki a többiek elé és meséljem el az úrna felfedezésének a történetét. Nem tudom miért pont engem pécézett ki, bezzeg Uzzurnak és a lányoknak nem szólt.
Hebegésem közben megpróbáltam felidézni az egy héttel ezelőtti történetet, amit szintén itt improvizáltunk.
Úgy tűnik elég jó munkát végeztem, mert a végén a falubeliek állva tapsoltak meg. Ez jól esett, meg tudom érteni a színészeket.
Ennek köszönhetően a szüleim is megenyhűltek és a vacsora már kellemes környezetben telt el.
Megosztás a facebookon