Eljött az első vasárnap, amióta hazajöttem. Már olyan rég nem voltam a templomba, hogy lehet el sem találnék oda.

 

Jó, ez csak vicc volt, hiszen már kiskorom óta járok oda hetente, viszont tény, hogy még sosem hagytam ki ennyit.

 

Remélem Godafreh pap nem lesz nagyon mérges rám emiatt, hiszen szorgosan imádkoztam a szigeten is.

 

Kár, hogy nem hoztuk el onnan a kis oltárt, amit Phetana faragott, akkor biztosan megesne rajtunk a szíve.

 

Ezeken gondolkozva mentem a templom felé. Amikor odaértem, láttam a többieket is, de ők egyáltalán nem aggódtak.

 

Az istentisztelet normálisan zajlott, a pap ránk se nézett, minden ment a megszokott módon. A végén viszont Godafreh papunk néhány szót akart szólni.

 

Ekkor üdvözölt minket mondván, hogy reméli sokat tanultunk a kirándulásunkból és hogy messzi földekre is elvittük az istenek szavát.

 

Mi először csodálkozva összenéztünk, utána pedig hevesen bólogattunk, hogy hát persze, hogy elvittük! A lakatlan szigetre mindenképp.

 

Utána megkért minket, hogy menjünk előre és meséljünk az utazásunkról. Na, erre nem számítottunk, úgyhogy dadogva, nagy nehezen sikerült csak valamiféle mesét előadni.

 

Ha tudtam volna, hogy ez lesz, akkor kitaláltam volna valami érdekeset, de így csak az iskolai tananyagból sikerült pár távoli városnevet előbányásznunk.

 

Szerencsére a faluból még soha senki se ment ilyen messzire, úgyhogy igazából akármit is mondtunk volna, símán elhiszik.

 

Délután végig azon nevettünk Uzzurral és a lányokkal, hogy miket hablatyoltunk össze a templomban. Regényt lehetne írni belőle!

Megosztás a facebookon