Reggel indultunk hazafele. Szegény Uzzur egész úton próbált vígasztalni és bátorítani, de én egy szót sem szóltam.

 

Igazából nem is tudtam meg nem is akartam bármit is mondani neki. Hiába, már úgysincs értelme. Én megpróbáltam elhajózni, de úgy látszik, hogy amíg nem fejezem be az iskolát, addig itt kell maradnom.

 

Ahogy közeledtünk, úgy nőtt az én idegességem is. Amikor beértünk a faluba, már nem gondolkoztam, igyekeztem mélyeket lélegezni és valahogy megnyugodni.

 

A házunkhoz érve, apám már kint várt rám. Szerencsére Godafrehet nem láttam a környéken, ami egy kissé megnyugtatott.

 

Bár, ahogy elnéztem apámat, nem tünt túlságosan boldognak. Ahogy megállt a szekér és leszáltam, nagyon nyugodt, csendes hangon a házba küldött.

 

Amikor bementem, anyukámmal találkoztam, de ő nem szólt hozzám, sőt, rám se nézett. Mintha nem léteznék.

 

Leültem hát az asztalhoz és vártam a büntetésemet. Jó tíz perc után apám is bejött és leült velem szemben. Egy pohár bort öntött, beleivott, madj rámnézett.

 

Elmondta, hogy nagyon haragszik rám. Nem gondolta volna, hogy ennyi baj lesz velem, de amióta az új iskolámba járok, mindig van valami zűr körülöttem.

 

Hiába próbáltam magyarázkodni, hogy nem az én hibám, hogy ilyesmi történik velem, ezt igazából én sem hittem el.

 

Mondtam neki, hogy hova jutott volna a világ, ha nem volnának olyan emberek, akik szembemennek a normákkal. Ekkor úgy nézett rám, hogy gyorsan meg is bántam amit mondtam.

 

Ezekután egy hosszú fejmosás következett, aminek a lényege az volt, hogy lopni nem szabad és nagyon nem szeretné, ha egy-két hónap múlva arról értesülne, hogy a piacon loptam valamiket magamnak, mert akkor egyenesen a tömlőcbe küld.

 

Mikor ezzel végzett, a szobámba küldött. Azt mondta, hogy a többit majd Godafrehtől kapom holnap. Ez volt az a mondtad, amitől már napok óta frászom van.

 

Megosztás a facebookon