Bár ma már nem voltam büntetésben, mégis úgy határoztunk Uzzurral, hogy csak estefele megyünk le a pincéhez, nehogy valaki rajtakapjon.

 

Mivel gyertyánk nem volt túl sok, az órák után bementünk a városi piacra, bevásárolni. Uzzur a biztonság kedvéért egy amulettet is vett, mivel sosem lehet tudni.

 

Bevásárlás után kicsit felmentünk a szobába pihenni és megbeszéltük az idézés pontos menetét és szövegét. Ezt Uzzurra bíztam, ő azt mondta, hogy az apjától tanulta el kiskorában.

 

Nem is tudtam, hogy ilyesmikhez is ért az én szobatársam. Ahogy elnéztem igencsak profi a témában. Meg is kérdeztem tőle, hogy az apja honnan tudja, kiderült, hogy nagyon régen, valamelyik őse délen pap volt és csak később került a családuk északra.

 

Ő sem gondolta volna, hogy egyszer hasznos lesz ez a tudása, gyerekként csak játéknak vélte az egészet, nem is tartotta fontosnak, de a szavak és a mozdulatok beleivódtak az emlékezetébe.

 

Elérkezett az idő, lelopóztunk a pincéhez. Kerítés átmászásban már lassan profik leszünk, pár pillanat és már a régi ajtó előtt álltunk.

 

Mivel izgalmamban elfelejtettem megjegyezni tegnap, hogy melyik kulcs nyitja a zárat, ma újból végig kellett próbálnom párat.

 

A zár ugyanolyan nyikorgó hangon nyílt, mint legutóbb. Beléptünk, majd a lámpát az oltár közepére rajtuk, hogy mindent bevilágítson.

 

Elhelyeztük a gyertyákat, majd átadtam Uzzurnak a terepet. Ő néhány sor kántálással kezdte, majd egy furcsa táncot lejtett az oltár körül. Ha nem egy ősi pince pókhálós falai között lennénk, még akár viccesnek is tünt volna az egész.

 

Pár perc múlva, az oltár közepe izzani kezdett. A fény átterjedt az egész kőlapra, mi pedig izgatottan vártuk a folytatást.

 

Az oltárból egyszer csak egy vöröses fénycsóva lövelt ki, egyenesen Uzzurra. A barátom szerencséje épp a ma vásárolt medál volt, hiszen ezt a sugarat nyom nélkül elnyelte.

 

Ezután Uzzur hozzámfutott, megragadta a kezemet és már húzott kifele a teremből, mondván, hogy ezt nagyon nem kellett volna megcsinálnunk.

 

Elnézve a falfehér arcát, nem is vontam kétségbe a dolgot, vele együtt rohantam ki a pincéből. Mögöttünk párszor még felvillant a vörös fény, de visszanézni nem mertünk.

 

A pincét övező kerítés olyan volt most számunkra, mint egy térdig érő kis fal, úgy átrepültünk rajta, mintha ott se volna.

 

A kerítés másik oldalán végre hátranéztünk. A látvány nem volt valami bíztató. Valami szörnyet idézhettünk meg, mivel a pincéből egy gonosz kacaj és csörömpölés hallatszott.

 

Gyorsan eliszkoltunk a helyszínről, nehogy valaki meglásson minket a környéken. Amikor felértem, a lábaim remegtek én pedig alig kaptam levegőt. Ez közel volt!

Megosztás a facebookon