Ma már kicsivel jobb kedvem lett és ennek két oka van. Az első a tegnap kapott festmény, ami egyelőre az én szobámat dísziti, a másik pedig hogy az éjjel havazott!

 

Az éjjel írtam egy verset, Eryta iránt érzett szerelmem emlékére:

 

Magányosan

 

Süt a nap, virágok nyílnak,

De egyik sem szól, nem hívnak,

Körülöttem csak a mély csend,

Szinte fájó a hideg bent.

 

Minden színesen ragyog kint,

Nem sokáig bírom a kínt,

Hallgatom egy madár dalát,

Nem érinti szívem falát.

 

Sötétség és szürke színek,

Boldog lennék én, de minek?

Hátat fordítottál nekem,

Elmúlt az a nagy szerelem.

 

Nem maradt már, csak a magány,

Félresiklott életvágány,

Összetörtek színes álmok,

Ebből kiutat nem látok.

 

Nézem, ahogy lemegy a nap,

Fájó szívem több fényt nem kap,

Sötétség borul mindenre,

Minden szomorú emlékre.

 

Ezzel lezártam magamban az Eryta dolgot és igyekeztem másra terelni a figyelmem. Például arra, hogy menjek szánkózni.

 

Apumnak hála, egy nagyon spéci kétszemélyes szánkóm volt, amit elő is vettem a fáskamrából. Innen az utam egyenesen Uzzurhoz vezetett.

 

A barátomnak is tetszett az ötlet, így nekivágtunk a domboldalnak. Itt már több gyerek volt, akik nevetve, kiáltozva üdvözölték az új havat.

 

Mi is lecsúsztunk párszor itt, de utána támadt egy vadabb ötletem. Átmentünk a domb másik oldalára, ahol még friss volt a hó.

 

Ezen a részen nem szoktak szánkózni, mivel a tövében van az út, ami a városba vezet. Mivel itt elég nagy a forgalom, itt tilos játszani.

 

De, ami tilos, az még nem lehetetlen. Így voltunk ezzel mi is, ezért ráültünk a szánkóra és hajrá! Az első két alkalommal jól ment minden, ezért harmadjára már sokkal bátrabban indultunk neki.

 

Ez azt jelentette, hogy nagyobb lendületet vettünk és gyorsabban siklottunk. Amikor már félúton voltunk, észrevetem, hogy egy hatlovas hintó száguld az úton.

 

Megpróbáltam fékezni, de a sebességünk mégmindig túl nagy volt. Ezért gyorsan oldalra fordítottam a szánkót, hogy ne kerüljünk a kocsi kerekei alá.

 

Ez sikerült is, a gond csak az volt, hogy a sebesség miatt az irányváltással egy időben fel borultunk. Ez valamennyire lelassított minket, így a hintó után jutottunk az útra, miután vagy hat-hétszer átfordultunk.

 

Ahogy megálltunk a hóban, leporoltam magam, ellenőriztem hogy megvan-e még mindenem, utána szétnéztem, hogy merre van Uzzur.

 

Szerencsére ő is jól volt, csak szédült egy kicsit. Felálltam és elkezdtem a szánkót keresni. Sajnos hamarosan meg is találtam egy részét, utána kicsit messzebb még volt pár darabja.

 

A helyzet nem volt túl rózsás. Legalább tizenkét, kisebb-nagyobb fadarabb maradt a szánkóból. Apám meg fog ölni, ha megtudja! Vagy két hétig dolgozott rajta, azt mondta, hogy ez a legkülönlegesebb szánkó, amit valaha is épített.

 

Egyelőre nem árulom el neki a dolgot, megpróbálom valahogy összetákolni, hátha nem veszi észre.

 

Megosztás a facebookon