Ma kissé rossz érzéssel ébredtem. Valamiért vúrdalt a lelkiismeret a képek miatt. Igaz, hogy jól szórakoztunk és Godafreh bőven megérdemelte ezt, de akkor sem szép dolog mások magánéletében turkálni.

 

Azért az első szünetben megkértem az osztálytársnőmet, hogy készítsen pár rajzot a fényképekről, sőt,ha van kedve, akár karikatúrákat is csinálhat.

 

A képek már nálam voltak a kabátom belső zsebében, remélem most vasárnap lesz alkalmam visszarakni őket anélkül, hogy bárki is észrevegye.

 

Bár a tervem jó volt, mégis hiba került a gépezetbe. Egy nagy, kövér és mérges hiba, aki a harmadik óránk közben rontott be az osztályterembe.

 

Gondolom sejtitek, hogy ki volt. Goddy, akarom mondani Godafreh, szinte tajtékzott a dühtől. Szegény tanár szóhoz sem jutott, csak annyit értett meg a kiabálásból, hogy én menjek ki azonnal a folyosóra.

 

Szívesebben gyalogoltam volna bele a vulkánba, mert ott sokkal kellemesebb lett volna a hangulat, mint ami a folyosón volt.

 

Szerintem a pap ordibálását még a városban, de talán a tenger másik partján is hallották. Kiderült, hogy pont ma nézett bele a zárt szekrénybe és észrevette a képek eltűnését. Mivel rajta kívül csak én járhattam ott, követelte, hogy adjam vissza a képeket.

 

Hiába próbáltam valami menekülőutat találni, mondva, hogy fogalmam sincs miről beszél, teljesen haszontalan volt. Így hát megtörtem és azonnal a szobámba mentünk.

 

Itt hiánytalanul visszaadtam neki a képeket. Godafreh sarkon fordult és döngve becsapta az ajtót. Csak a szüleim meg ne tudják…

Megosztás a facebookon