A klubház miatti események teljesen elterelték a figyelmem az otthoni problémáimról, viszont ahogy hazaértem, azonnal rám is zúdultak.

 

Ma reggel nem is mertem kitenni a lábamat a szobámból, nem volt kedvem apám gyanusítgatásaihoz és fenyegetéseihez.

 

A délelőtt el is telt minden gond nélkül, de kora délutánra a korgó hasam mégis kiparancsolt engem a szobából.

 

Óvatosan kidugtam hát az orrom és igyekeztem minél kevesebb zajt csinálva kiosonni a konyhába, valami elemózsiát keresni.

 

Ez a tervem nem sikerült jól, mivel rögtön a harmadik lépésem után éppen apámba botlottam. Már vártam a kérdezősködést.

 

Viszont nagy meglepetésemre semmiféle gyanusítgatás nem volt, sőt! Mosolyogva rámköszönt és a konyháig kísért.

 

Kiderült, hogy hiába a sok titoktartás, mégis kiderült, hogy én jöttem rá arra, hogy a templomunk Ysemberg király sírjára épült.

 

Amin csodálkoztam, hogy ennek ellenére apám egyáltalán nem volt bosszús, sőt! Ennyi dícséretet már évek óta nem kaptam.

 

Legútóbb szerintem akkor volt ilyen büszke rám az apám, amikor kiskoromban kifogtam a legnagyobb halat a kisiskolások versenyén.

 

Anyukám is büszkén jelentette ki, hogy neki van a legokosabb fia és hogy nem bánná, ha régésznek tanulnék tovább.

 

Nem szóltam semmit, de őszintén megmondom, a történelem nem igazán érdekel, ez a felfedezés inkább csak szerencsés véletlen volt, de nem akartam elrontani a hangulatot.

Megosztás a facebookon