Eljött ez a nap is. Pár hónapja, amikor Erytát először megláttam, még nagyon vártam ezt a napot, a Szerelmesek Napját.

 

Most azonban, amióta Cyrannal jár, számomra teljesen érdektelennél vállt az egész. Hiába a szép dekorációk, hiába a titkos leveleknek szánt postaládák.

 

Teljes apátiával vártam ezt a napot, de végül mégis érdekesen alakultak a dolgok. Megtörtént az, amire egyáltalán nem számítottam: levelet kaptam.

 

A levél nem volt hosszú, de annál titokzatosabb. Egy kis négysoros versike volt:

 

Kedves Magrador,

Ha szíved nem lepi por,

Fogadd ezt szeretettel,

Szívem dobog a szíveddel.

 

Kedves kis vers. De vajon ki írhatta? Talán Eryta? De hát akkor miért látom őt folyton Cyran társaságában?

 

Lehet hogy csak így akar jelezni nekem, hogy már elege van Cyranból? Mondjuk nem csodálom, én két percig nem bírnék a társaságában lenni.

 

Meg kell tudnom az igazságot, ezért az utolsó előtti szünetben lementem a második emeletre, hátha beszélhetek valahogy Erytával.

 

Nem volt rá szükség. Pár percnyi keresés után rátaláltam Erytára, aki igencsak el volt foglalva Cyrannal. Akkor mégsem ő lesz az.

 

De akkor kicsoda? Tudja a nevemet, tehát biztos, hogy beszéltem már vele? De eddig egy lánynál sem láttam azt, hogy vonzódna hozzám.

 

Habár a lányokat igencsak nehéz megérteni, szóval bármi lehet. Délután elmeséltem Uzzurnak is a dolgot és ő megígérte, hogy majd segít a nyomozásban.

Megosztás a facebookon