Ma reggel elmeséltem Uzzurnak a tervemet, hogy megbeszélem az egészet Seyazaraval, hátha meggondolja magát.

 

Ő persze kézzel-lábbal próbált ebben megakadályozni mondván, hogy nem kell ebből ilyen nagy ügyet csinálni.

 

Tisztában vagyok vele, hogy ez neki is nagy ügy, mint ahogy nekem is. Láttam rajta, mennyire el volt kenődve tegnap.

 

Szinte hozzá sem lehetett szólni, így nem tűrhettem tovább ezt a helyzetet. Nehogy már egy lány miatt legyen ilyen!

 

Muszáj beszélnem vele! Hátha megenyhül a szíve és csak ad Uzzurnak egy esélyt. Utána a többi már magától megy.

 

Az első szünetben gyorsan le is mentem. Uzzur igyekezett engem megállítani, de hamar levakartam magamról.

 

Nem is kellett sokat keresgélnem, Seyezara aranyhaja már messziről jelzett, akár egy fáradt hajósnak a világítótorony.

 

Felé vezettem hát lépteimet, majd óvatosan megérintettem a vállát. Amin megfordult, én szinte elbódultam az illatától.

 

Nagy erőfeszítésembe telt, hogy ne remegjen a hangom és határozottnak tünjek. Ő halványan elmosolyodott, amint meglátott.

 

Elmondtam neki, hogy miért látogattam meg és hogy a barátom megérdemel egy esélyt. Ekkor viszont olyasmi történt, amin igencsak meglepődtem.

 

Seyezara elpirult, lesütötte a gyönyörű kék szemeit, és félig suttogva elárulta nekem, hogy neki igazából én tetszem.

 

Ez annyira megzavart, hogy egy szót sem tudtam szólni, csak álltam ott mozdulatlanul. Ekkor eszembe jutott a szerelmes levél.

 

Megkérdeztem tőle, hogy ő küldte nekem azt a versikét? Nem szólt semmit, csak még jobban elpirult, és csak bólogatott, majd megfordult és bement az osztályába.

 

Már jócskán becsengettek, mire volt annyi erőm, hogy visszamenjek az osztályomba.

 

Megosztás a facebookon