Nagyon frászom van a mai naptól... Nem is tudtam rendesen aludni, csak forogtam álmatlanul az ágyamban.

 

Egy idő után kicsit megnyugodtam, de akkor már úgy magam alá gyűrtem a lepedőt, hogy nagyon kényelmetlen volt.

 

Felkelni már nem volt érdemes, mivel eléggé kihűlt már a szoba és lámpát sem akartam gyújtani, nehogy mások álmát megzavarjam.

 

Reggelre végül nagyon elálmosodtam és el is aludtam, pontosan öt perccel azelőtt, hogy fel kellett kelnem. Szerintem a reggeli közben olyan lehettem, mint egy hibernálás közben felvert morgós medve.

 

Amikor majdnem elaludtam a pirítóssal a számban, apám rámszólt, hogy öt percen belül öltözzek fel, mert indulunk.

 

Nem sok hiányzott, hogy inkább bebújjak a takaró alá, de azt gondoltam, hogy ez nem segítene az amúgy is feszült családi légkörnek.

 

Magammal vittem az amulettemet is, és a templomba érve úgy szorongatam, hogy belezsibbadt a kezem. Pedig nem kellett agódnom. Annyira.

 

Bár Godafreh pap szeme még mindig szikrákat szórt, a szavai már nem voltak annyira erősek. Sőt, még elnézést is kér a múlt vasárnapi kirohanásáért.

 

A véleményén azonba még mindig nem változtatott, továbbra is úgy gondolja, hogy a tudósoknak semmi keresnivalójuk sincs a templomának a környékén.

 

Bár most is megkérdezte a jelenlévőket, hogy tudnak-e valami arról vagy azokról a személyekről, akik ideküldték a kutatókat, már nem átkozódott annyira.

 

Ezzel együtt én is végre fellélegeztem egy kicsit. Remélem hamarosan mindkét fél elfelejti ezt az egész dolgot és akkor nem kell többé emiatt izgulnom.

Megosztás a facebookon