Egész éjjel lelkiismeret-furdalásom volt a tegnapi szánkós ügy miatt. Csak akkor láttam apámat ennyire mérgesnek, amikor a húgom eltörte pár éve azt a régi vázánkat.

 

Úgy látom, tényleg sok munkát és időt fektetett bele abba a szánkóba. Igaz, hogy a jármű igencsak különleges volt, úgy siklott, mintha egy drága, profi cucc lett volna.

 

Azon gondolkoztam, hogy vajon hogyan tudnám kiengesztelni apámat. Megpróbáltam megjavítani a szánkót, de esélyem sem volt rá, sajnos nincs hozzá se tehetségem, sem tapasztalatom.

 

Ezen tépelődtem, amikor kimentem reggelizni. Az asztalnál nem láttam apámat, így gyorsan belapátoltam az ételt és kisiettem az udvarra.

 

Itt találkoztam vele, de nem volt valami beszédes hangulatában. Segítettem neki összeszedni a tűzifát, remélve, hogy ezzel enyhíteni tudom egy kicsit a mérgét.

 

Sajnos nem jártam sok sikerrel és az ebéd is szótlanul telt. Anyukám igyekezett kibékíteni apámat, de neki sem sikerült, csak pár morgást kihúzni belőle.

 

Végül felajánlottam, hogy megcsinálom én az új szánkómat, ha megígéri, hogy segít nekem a munkában. Ez mintha kicsit jobbkedvre derítette volna őt, ezért délután be is mentem a műhelybe, hogy nekifogjak.

 

Egy fél órányi szerencsétlenkedés után apukám is bejött és valóban segített. Munka közben megeredt a nyelve is és végül egész jól elbeszélgettünk.

 

Lassan a szánkó is kezdett alakulni, bár még lesz mit simítani rajta. Úgy érzem, ez talán még spécibb lesz, mint az előző, de az tuti, hogy jobban fogok vigyázni rá.

 

Késő éjszakáig dolgoztunk, de még így sem végeztünk vele. Semmi baj, majd holnap befejezzük és talán ki is tudom majd próbálni.

Megosztás a facebookon