Végre eljött a hétvége is, bár szinte fel se tűnt, hiszen egész héten itthon voltam. Mondjuk nem bánom, bár már kezdenek hiányozni az osztálytársaim.

Náluk jobban csak Uzzur hiányzik. Már napok óta nem láttam, remélem minden rendben van vele. El kéne menjek hozzá, de nem merek.

Ma megint a szánkón dolgoztunk apával, már nincs sok munka rajta, hamarosan be is fejeztük, már csak le kell tesztelni.

Erre kimentem a falú határába, ahol két dombon is lehet szánkózni. Persze mindkét domb tele volt kiáltozó gyerekekkel, akik szánkóztak vagy síeltek, mások meg csak hógolyóval dobálták őket.

Előszőr csak óvatosan csúsztam le vele, nehogy valami gond legyen, de később már egyre magasabbról ereszkedtem le. A szánkó remekül siklott és remekül lehetett irányítani.

Olyan jó volt, alig vártam, hogy elújságoljam valakinek, de rá kellett jönnöm, hogy Uzzur nem áll szóba velem. Ez lelombozott és el is vette a kedvemet a további szánkózástól.

Korán értem hát haza, apám aggódva meg is kérdezte, hogy van-e valami gond a szánkóval, de megnyugtattam, hogy úgy csúszik, mint az álom. Nem akartam magyarázkodni neki, ezért azt mondtam, hogy fáradt vagyok és ezért jöttem el hamarabb.

Muszáj beszéljek Uzzurral. Holnap a templomban addig nem hagyom magam, amíg szóba nem áll velem. Ki kell béküljünk!

Megosztás a facebookon