Ma korán felkeltem, mivel tegnap nem volt kedvem összepakolni az iskolai dolgaimat, ezért most sebtében bedobigáltam mindent a bőröndökbe.

 

Már épp ki akartam vinni őket az udvarra, amikor bejött anyukám és elújságolta, hogy úgy havazik kint, hogy az ember az orra hegyéig se lát.

 

Mivel már hajnalban is esett a hó, az utak megint járhatatlanok, szóval a mai iskolából sem lesz semmi. Ennek egyrész örültem, mert így nem kell tanulni, másrészt viszont Uzzurral sem tudok még kibékülni.

 

Déltájban elállt a havazás, így felsepertük az udvart, majd kint a ház előtt is megpróbáltuk járhatóvá tenni az utat.

 

Miután ezzel megvoltunk, el akartam menni Uzzur házához. Tudom, hogy nem a legjobb ötlet, de nincs más választásom, beszélnem kell vele.

 

Már indultam volna, amikor anyukám a nyakamra sózta a húgomat, hogy kísérjem el nagyapó házáig. Nem igazán örültem a dolognak, de nem ellenkezhettem.

 

Mivel az út még nehezen járható és sokan lapátoltak, inkább a domboldalon át mentünk. Itt valamivel könnyebben ment, bár a húgom eléggé botladozva tudott csak követni.

 

Folyton azon siránkozott, hogy miért nem az úton mentünk és hogy fogjam meg a kezét. De hát csak nem mászkálhatok vele kézen fogva!

 

A dombon egyszer csak megpillantottam Uzzur barátomat. Kiabáltam neki. Észrevett és elindult felém. Megragadtam a húgom kezét és húztam magam után.

 

Amikor már csak pár méterre voltunk egymástól, hírtelen úgy éreztem, mintha a levegőbe tapostam volna. Zuhantunk pár métert és ahogy láttam, Uzzur is pont úgy járt.

 

Azt sem tudtam, mihez kezdjek a meglepetéstől. Pár pillanat után szétnéztem. Egy hatalmas gödörben voltunk, a húgom, Uzzur és én. Szerencsére nem lett bajunk, mivel a hóra estünk.

 

Próbáltunk segítségért kiabálni, de senki sem válaszolt nekünk. Uzzur még mindig nem szólt hozzám.

 

Már eléggé sötétedett, így nem hinném, hogy ma ki fogunk tudni kecmeregni innen. Felkészültem hát arra, hogy itt töltöm az éjszakát. Összebújtunk a húgommal és elaludtunk.

Megosztás a facebookon