Nem mondhatnám, hogy nagyon hiányzott nekem a hétfői korán kelés. Reménykedtem, hogy megint havazni fog, de úgy látszik az istenek úgy gondolták, hogy elég volt nekem ennyi szünidő.

 

Ahogy elnéztem Uzzur arcát, neki is ráfért volna még pár napnyi pihenő. Az úton aludtunk is egy keveset, bár ez nem segített rajtunk, sőt talán még rosszabb volt.

 

Mivel két hét lemaradásunk volt a tananyaggal, a tanárok keményen belehúztak. Alig bírtuk tartani velük a tempót, olyan gyorsan diktáltak nekünk.

 

Azért a Hajózás tanárunk szorított egy kis időt arra, hogy engem és Uzzurt kikérdezzen, de erre mi már számítottunk, úgyhogy nem ért meglepetésként.

 

Az igazi meglepetés az lett volna, ha valaki mást kérdez ki az eddigi tananyagról. Szerintem, ha a többi osztálytársamat kérdezte volna, két kézzel szórhatta volna a rossz jegyeket, mivel már mindenki megszokta, hogy csak minket feleltet.

 

Az órák végül lassan (nagyon lassan) lecsengtek, a többiekkel elhatároztuk, hogy ellátogatunk a klubházunkhoz, lássuk milyen állapotban van.

 

Azt sejtettük, hogy a sok havazás és az árvíz biztosan nem tett jót neki, ezért az úton nem voltunk túlságosan bizakodó hangulatban.

 

A látvány, ami fogadott minket, még sokkal lehangolóbb volt, mint amire számítottunk. Mintha egy vad sárkány tombolt volna benne.

 

A tető két helyen is beszakadt, az ablakok kitörtek, a bejárati ajtó is ki volt akadva, valamint az egyik fal is megroggyant.

 

Hát, tetszik vagy sem, kénytelenek leszünk újjáépíteni a klubházunkat. A mai délutánunk azzal telt, hogy kirámoltuk a sok törmeléket és kiválogattuk azt, ami még menthető.

 

A kályha viszonylag jó állapotban maradt, be is gyújtottunk, hogy egy kicsit felszáradjanak a falak. Az ablakok szilánkjait összeszedtük és az ajtót is megjavítottuk.

 

Mivel már kezdett beesteledni, megbeszéltük, hogy holnap is kijövünk és rendbe hozzuk a házat. Így, hogy kipucoltuk, már nem tűnt annyira vészesnek a helyzet.

Megosztás a facebookon