Előre félek a mai naptól. Hallottam, hogy Godafreh papunk rengeteget veszekedett a templom átvizsgálásával foglalkozó tudósokkal.

 

Nagyon lassan öltöztem, remélve, hogy talán ma itthon felejtenek, de sajnos anyukám addig piszkált, amíg végre el nem készültem és el nem indultunk együtt.

 

Minden lépés nehezemre ezett, hiszen tudtam, hogy a pap nem lesz túl jó hangulatában és szinte biztosra veszem, hogy engem fog gyanúsítani.

 

Amikor beléptünk, én elszakadtam a családtól, és a leghátsó sorban ültem le. Egy perccel később Uzzur barátom ült le mellénk és végül csak mi ketten foglaltuk el a sort.

 

Ahogy számítottam rá, Godafreh a dühtől remegve jelent meg a szószéken. Életembe nem láttam őt ennyire dühösnek, pedig sokszor idegeskedett.

 

Szinte az egész istentiszteletet végigkiabálta, olyan energiával beszélt, hogy még a legkeményebb férfiak is elvörösödve bámulták a padlót.

 

Egyes nőkön látszott, hogy az ájulás környékezi őket, a kisgyerekek egy részét viszont ki kellett vezetni, mert olyan hangosan sírtak.

 

A beszéd nagy része arról szólt, hogy valaki a nyakára küldte a tudósokat, hogy a templom körül szimatoljanak és „meggyalázzák” azt.

 

Ezután pedig felsorolta azokat az átkokat, amik azokat sújtják akik ilyesmit el mernek követni. Hát nem mondom, szép kis gyűjtemény volt, az egyszer biztos.

 

Miután végzett, mindenki csendben, megrendűlten ment ki, senki se mert megszólalni. A családommal is teljes szótlanságban mentünk haza és ebéd közben sem beszélt senki.

 

Délután végig azon agyaltam, hogy vajon valamelyik tudós kimondta-e az én nevemet, akárcsak véletlenül is, a papnak. Mert akkor nekem végem!

Megosztás a facebookon