Egész úton Isedell felé a tegnap éjjeli szörnyű álmomon járt az eszem. Érdekes, de egyben rémísztő is, hogy mit képes művelni az emberi agy.

 

Álmomban beteljesült Godafreh pap összes átka: éreztem, ahogy a Pokolban leég a húsom, utána pedig elvesztem az Örök Labirintusban.

 

Ezt azért építették az istenek, hogy a gonosz lelkek sosem találják meg az üdvözülés felé vezető utat, hanem arra legyenek kárhoztatva, hogy örökké keressék azt.

 

Uzzur csak csóválta a fejét, amikor elmeséltem neki az egészet. Azt mondta, hogy vigyázzak az ilyen álmokkal, mert ha visszatérnek, akkor bizony komoly jelentésük lehet.

 

Na, szép! A legjobb barátom, ahelyett, hogy bátorítana és felvidítana, inkább még jobban beletaszít a depresszióba. Na, sebaj, megkérdem Yoldanát, akinek jósnő az anyja.

 

Az iskolába érve még inkább elhatalmasodott rajtam a pánik, mivel az első ember, akivel találkoztam pont a Hajózás tanárom volt, akit álmomban is láttam.

 

Ezt egy jelnek vettem, mint azt is, hogy az első óránk elmaradt. Álmomban is pontosan így kezdődött minden…

 

Egy másik gyanús dolog az volt, hogy a Hajózás órán nem feletettek engem, ami nagyon ritkaságszámba megy, viszont az álmomban is ez történt a Pokolbeli iskolában.

 

Az osztálytársaim kivétel nélkül tudták már, hogy miattam voltak itt a tudósok és azt is, hogy a falunk templomához mentek.

 

Sokan kérdezősködtek is, hogy mit találtak ott, de elmondtam nekik, hogy Godafreh mindenkit elkergetett. Ezen sokan jót szórakoztak, bár néhányan nem helyeselték, hogy újjat húztam egy pappal.

 

Az utolsó óra előtt tudtam beszélni Yoldanával is, aki csak megerősítette bennem a rossz érzéseket, mivel szerinte is lehetséges, hogy az álmom beteljesüljön, főleg ha több jel is van.

 

Délután bezárkóztam a szobámba, pedig ma egész kellemes idő volt, de nem volt semmi kedvem találkozni másokkal.

Megosztás a facebookon