Reggel Uzzurral megint Seyezaráról beszélgettünk. Úgy tűnik, hogy mindkettőnkre nagy hatással volt a lány tegnapi szereplése.

 

Ma is csak dísznek voltak bent a tanárok, bár az Utazási Napló órára azt a feladatot kaptuk, hogy számoljunk be a vakációnkról. Az óra végén a tanár begyűjtötte a műveinket, a jegyeket majd a jövő héten tudjuk meg.

 

Azt mondta, hogy a beszámolóra kapott osztályzat beleszámít az év végi vizsga jegyébe is, úgyhogy igyekeztem minél cifrábban leírni a nagyapámmal való találkozást és az érmet.

 

Apropó érme, végre megmutattam a Pénznemek tanáromnak, aki nagyon érdekesnek találta. Elmondása szerint, úgy hetven-nyolvan évvel ezelőttig osztogattak ilyen érmeket olyan embereknek, akik sok szolgálatott tettek az országnak, mint sárkányszelídítők.

 

Ezután még mesélt nekünk egy kicsit a sárkányokról, mivel az ő ősei is ezzel foglalkoztak. Érdekes volt hallgatni, hogyan zabolázták meg ezeket a hatalmas monstrumokat.

 

A szünetben más osztálytársaim is csatlakoztak a Seyezaráról szóló beszélgetéseinkhez. Néhányan mesélték, hogy a lány ideköltözött Isedelbe, sőt, egyesek a pontos címét is tudni vélték.

 

Az órák befejeztével Uzzurnak egy érdekes ötlete támadt: látogassuk meg Seyezarát! Nem tudom miért, de egyből beleegyeztem, mintha a legtermészetesebb dolog lenne a világon.

 

Mivel már tudtuk a címet, (legalábbis sejtettük), nem volt nehéz eltalálni odáig. Egy magas keritéssel körülhatárolt, barna, emeletes ház volt.

 

Kívülről nem láttunk semmi érdekeset, hát közelebb lopóztunk. Sajnos a keritésen nem lehetett átlátni, ezért elhatároztuk, hogy valahogy átmászunk rajta és körülnézünk.

 

Nagy nehezen sikerült a dolog, viszont ahogy földetértünk, iszonyú ugatással két kutya rontott ránk. Még mielőtt széttéptek volna, egy középkorú férfi lépett ki a házból és megkérdezte, mit csinálunk itt.

 

Szerencsére volt egy tervünk erre is. Azt mondtuk, hogy véletlenül beesett ide a labdánk, amit magunkkal hoztunk. A férfi bizalmatlanul nézett ránk, de azért visszaadta a labdát.

 

Mielőtt kimentünk volna, hátrapillantottam és megláttam Seyezarát az ablaknál. Érdeklődő szemekkel nézett ránk és talán még gyönyörűbb volt, mint előző este.

 

A visszaúton végig arról beszélgettünk Uzzurral, hogy milyen jó kis kaland volt és hogy mennyire fognak irigykedni ránk a srácok, ha majd holnap elmeséljük nekik az osztályban.

 

Megosztás a facebookon