Már meséltem, hogy Godafreh papunk néha nagyon a fején találja a szöget. Nem tudom hogyan csinálja, hogy ennyire képes a vesémbe látni.

 

Tény, hogy a mai istentisztelet fő témája a barátság volt és az, hogy mennyire fontosak az emberi kapcsolatok a mindennapi életben.

 

Láttam Uzzurt is a templomban, de akárhogy integettem neki (persze úgy, hogy Godafreh ne vegye észre, nincs kedvem megint kitakarítani itt), egyszer sem nézett rám.

 

Jó, lehet, hogy én is túlzásba vittem a dolgot amikor beragasztottam az ablakát, de azért nem kellene így viselkednie. Mégiscsak gyerekkori jó barátok vagyunk!

 

A végén megpróbáltam közelfurakodni hozzá, de olyan gyorsan lelépett, hogy nem tudtam utolérni. Ne baj csak, túljárok az eszén!

 

Elindultam hát újból a háza felé, de most nem kopogtattam be. Ehelyett inkább a hátsó udvart vettem célba, várva, hogy Uzzur egyedül kijöjjön.

 

Nem volt túl kellemes a hóba várakozni, de hát az ember a barátjáért ennyi áldozatot igazán hozhat.

 

Végül nem is kellett sokat gubbasztanom a bokrok mögött, olyan tíz perc után már meg is pillantottam az ajtóban a barátom üstökét.

 

Ahogy megláttam, kiléptem a bokrok takarásából. Arra számítottam, hogy Uzzur széles vigyorral az arcán fogad, de ehelyett csak egy hógolyót kaptam a fejembe.

 

Mikor kérdeztem, hogy miért bánt, rámkiabált, hogy azért, mert olyan irigy vagyok rá. Tudja, hogy Seyezara miatt ragasztottam be az ablakát.

 

Szerinte nagyon gyerekesen viselkedem és azt akarta, hogy azonnal menjek el és hagyjam békén. Nem gondoltam volna, hogy így felkapja a vizet, hiszen régebben is piszkáltuk egymást.

Megosztás a facebookon