A tegnap Még beszélgettünk egy sort Uzzurral a hétvégéről, a lányokról és mindenről, ami mostanában történt velünk.

 

A sok dumába annyira belemelegedtünk, hogy észre sem vettünk, hogy eltelt az idő és nagyon későn értem haza.

 

Mire összepakoltam mindent az eheti iskolai ottlétemre, már alig maradt pár órám nyugodtan aludni. Erre még az is rátett egy lapátra, hogy nehezen aludtam el, végig Seyezara járt a fejemben.

 

Reggel az volt az érzésem, mintha egy pillanatot sem aludtam volna. Uzzur sem volt jobb állapotban, bár ez nem igazán vígasztalt.

 

Az úton nem sokat beszélgettünk részben a fáradtság miatt, részben azért, mert már minden lehetséges módon megbeszéltük a történteket.

 

Ehelyett inkább bóbiskoltunk egy kicsit, hogy még egy kis energiánk legyen, mire eljutunk az iskoláig. Ritkán szoktam aludni a szekéren, mert nagyon zötyög, de most még akkor is aludtam volna, ha épp lassú tűz felett sütögetnek.

 

Az iskolában is folytattuk a békés szunyókálást a Hajózás óráig, amit már nem mertünk végigdurmolni. Az utóbbi időben valahogy megfeledkezett rólunk ez a tanár, az osztálytársaim bosszúságára, mert most őket zaklatta mindenféle kérdésekkel.

 

Délután kimentünk a lányokkal sétálni kicsit a tengerpartra. Elhatároztuk, hogy most kicsit távolabbra megyünk, amolyan felfedezőútra.

 

Az ötlet nagyon jó volt, érdekes tájakat láttunk, sőt, még egy hajóroncsot is találtunk nem messze a parttól. Akár még valami értékes is lehet benne!

 

Mivel most épp a dagály közepe volt, elhatároztuk, hogy holnap apály idején újra meglátogatjuk, hátha találunk itt valami érdekeset.

 

A visszaúton már főleg ez a hajó volt a beszédtéma, Uzzur pedig már mindenféle kalózkincseket és bosszús kísérteteket fantáziált a roncsra.

Megosztás a facebookon